Az elfogadásról

Attól, mert folyton a középpontban vihog, vagy flegma megjegyzéseket tesz, még nem rossz ember. És ha rossz ember, akkor sem az én dolgom ezt megítélni. Nem tudhatom miért lett olyan, amilyen.

Ő valószínűleg azt nem érti, hogy én miért vigyorgok folyton mindenkire, miért vagyok ilyen nevetségesen naiv, és tök feleslegesnek tartja ezt a rengeteg cukormázat, amivel bevonom magam... 

Nem is kell megértenie, ahogy nekem sem kell tudnom, hogy ő miért olyan, amilyen.

Mindannyian igyekszünk valahogy leplezni a titkainkat. Van, aki inkább egyből támad; van aki saját vélemény nélkül próbál minden irányba a lehető leglátványosabban bólogatni; van aki úgy gondolja, ha kedvesen és ártatlanul mosolyog mindenkire, csak nem érheti baj; mások igyekeznek mindig láthatatlanok maradni...

Ha nem tetszik az, amilyen, akkor sem érdemes a másik megváltoztatásával próbálkozni. Nem fog menni. Utálni pedig végképp felesleges valakit azért, mert nem felel meg az elvárásainknak, vagy az ízlésünknek.

Azt hiszem tényleg az a legjobb, ha elfogadjuk a másikat olyannak, amilyen. Így nem támasztunk felesleges elvárásokat felé és mi sem csalódunk akkorá(ka)t. 

Arról nem is beszélve, ha igazán szeretünk valakit, és az a valaki igazán fontos, akkor teljesen mindegy, hogy a tornacipőt vagy a bakancsot részesíti előnyben. A zokniját a szennyesbe, vagy a szennyes mellé dobja. Halat eszik, csirkét, marhát, esetleg vega. A kedvenc inge virágmintás és susogós anyagból van... Akit szeretünk, azt elfogadjuk olyannak, amilyen; azt úgy szeretjük, ahogy van. A többiek cipőjével, zoknijával, ingével meg miért foglalkoznánk?

Talán kicsit rugalmasabban, könnyebben működnének az emberi kapcsolatok, ha megtanulnánk szeretni a mások "másságát", és nem akarnánk annyira görcsösen a magunk ízlésére formálni a többieket. Attól mert "más" még nem biztos, hogy rossz, egyszerűen csak más.